23
jún

A hagyományok

   Posted by: Fülöp Zsolt a: K.M.E.U.   in

A Selmeci diákhagyomány történetének kialakulása

Ez a hagyomány Felvidékről ered, Selmecbányáról. De mielőtt még a történelmi áttekintésbe belekezdenék és a hagyomány ápolásába, előbb lássuk röviden, milyen célt is szolgál vagy legalább is milyen célt is kéne szolgálnia (mert sajnos sok ember, még aki ápolja is eme hagyományt nem nagyon van tisztában vele, miről is kéne szólnia, de ezt majd a későbbiekben kifejtem röviden) ennek a hagyománynak.

Mivel diákhagyományról van szó így ezt a hagyományt, felsőoktatási intézményekben ápolják. Jelenleg ma Sopronban (a Selmeci diákhagyomány 2. állomása), Székesfehérváron, Miskolcon és Dunaújvárosban.

A Selmeci diákhagyomány elsősorban olyan célt szolgál, amellyel a diákok között szorosabb barátság, sírig tartó bajtársiasság alakul ki (vagy legalább is kéne kialakulnia a jelen helyzetre nézve), valamint a diákok a hagyomány ápolásával végigkísérik a középkori diákok önfeledt mulatozásainak életét, örök vidámságát, céhek szigorú hierarchiáját, a szakma megbecsülését és szeretetét.

E kis bevezetés után, akkor lássuk a történeti áttekintést, hogyan is alakult ki ez a Firma (felsőbb éves)-balek (elsőéves) bajtársiság, és hogyan is került ez a hagyomány Csonkahon felsőoktatási intézményeibe.

Az 1000 –es évek

Selmecbánya fontos bányászati központ volt a magyar történelem folyamán. Állítólag már a rómaiak megnyitották a hegyek kincset rejtő mélyét. Igazi bányászati fellendülés azonban a magyar impérium alatt indult meg. Szent István és I. Béla dénárjait minden valószínűség szerint selmeci ezüstből verték. A bányászat magas fejlettségét mutatja, hogy 1245-ben Selmecen foglaljak össze a bányajogot először, amely királyi jóváhagyást is nyert.

Az 1500-as évek

A XIV. század elején mar nagymértékben virágzik az ezüst bányászat. Majd hatalmas zúzó és előkészítő művek épülnek Selmec környékén. Így a város mindenképpen alkalmas volt arra, hogy ott bányászati iskola fejlődjék, amelynek hallgatói a gyakorlati munkát állandóan maguk előtt láthatják.

A műszaki felsőoktatás születése – Bergschola (1735-62)

Magyarország bányászata már a középkorban is figyelemre méltó volt, a XIII. században például Európa aranytermelésének öthatodát, ezüsttermelésének egynegyedét tette ki. Az állam tiszta bevételének a 40%-át még a török uralom után is a bányászat hozta. A XVIII. században a természettudományok fejlődése és az ipari forradalom hatására a bányászat fejlődésnek indult. Megjelentek a modern bányagépek, kitermelési eljárások. A technológia fejlődésével az akkori bányászati oktatás nem tudott lépést tartani. Az oktatás céhes rendszerben folyt, annak ellenére, hogy az udvar már felismerte a bányászati képzés jelentőségét. Az egyes tanulók képzését a kamara finanszírozta. Ezeket a tanulókat nevezték expectansoknak (gyakornok). (Más szakmáknál, a céhmesternél tanuló diáknak kellett fizetnie, hogy elsajátít-hassa a mesterséget.) Az expectansok egyértelműen gyakorlati szakemberekké váltak, irodai, adminisztratív munkakörben való foglalkoztatásukat rendelet tiltotta. Ösztöndíjuk egy olvasztómester bérével megegyező volt, végzés után azonban csak az állam foglalkoztathatta őket.

Az iskolai rendszerű bányászati szakemberképzés 1717-ben a csehországi Sankt Joachimsthal-ban indult el először. Itt négy, majd a 30–as évektől három tanuló folytatta tanulmányait. A bécsi udvari kamara 1735. június 22-én kelt leiratában meghatározta egy Selmecbányán felállítandó, joachimsthali mintára működő iskola tantervé és működését. A leirat pontosan szabályozta a Bergschola működését: megszabta tanulóinak számat (8 hallgatóval indult), kijelölte az oktatókat, meghatározta a tananyagot, a tanulmányi rendet, a tanulókkal szemben támasztott követelményeket, stb. Ezt a dátumot tekintjük a műszaki felsőoktatás megszületésének. A felállított selmeci iskolát Bergscholának nevezték el. A választás több okból esett Selmecbányára. A vidék több évszázados bányászati múltra tekint vissza, továbbá világviszonylatban is modern szakemberek, es technikai eszközök voltak itt fellelhetők. (Pl.: Hell Mátyás és Hell József itt alkotta meg az első vízemelő, szállító és ércelőkészítő berendezéseket).
Az 1740-es években létrehozták meg két bányatisztképző intézetet a Habsburg birodalom területén, de ezek rövid fennállás után bezárták kapuikat. csakúgy, mint a joachimsthali intézet. Ez azt jelentette, hogy több mint egy évszázadon keresztül a Bergschola és utódintézményei láttak el bányász-kohász szakemberekkel az egész birodalmat, és szolgáltak, mint például az Európa-szerte létrehozott műszaki felsőoktatási intézményeknek.
A Bergschola vezetésével Mikoviny Sámuelt (1700-1750) bíztak meg, aki a kincstár által kibérelt Privitzky-házba költözött, és itt kezdett el tanítani. (A selmeci tanintézetnek több mint másfél évszázadon keresztül nem volt iskolaépülete. A kincstár házat bérelt a professzorok számára, akik itt oktattak, házuk egy részét laboratóriumnak, szertárnak rendezték be, valamint itt tárolták gyűjteményeiket, melyek közül jó néhány világszerte híressé vált.)
Elsősorban Mikoviny érdeme volt, hogy a selmecbányai tanintézet helyzete annyira megszilárdult, hogy az intézmény tovább fejlődhetett. Nem volt azonban könnyű dolga, hiszen semmilyen példa nem állt előtte, miként is lehet egy műszaki iskolát működtetni, tananyagát összeállítani stb. A szakemberképzést a gyakorló bányatisztek tapasztalataira építette, de néha a bécsi udvari kamara, sőt maga a királynő is beleszólt egyes kérdésekbe.
A Bergscholanak nem csak a bányák és kohók számára szükséges szakembereket kellett kiképeznie, hanem banyaigazgatáshoz, bányajoghoz, banyagazdaságtanhoz. kohászathoz és pénzveréshez értő hivatalnokokat is.

Az iskola a Főbányagrófi Hivatal, illetve a selmeci (szélaknai) bányaüzem keretében működött, a képzési idő két év volt, a tanév január 1.-től december 31.-ig

A tanulók öt szakon folytatták tanulmányaikat:

– bányaművelő és bányajog
– bányamérő
– érckészítő
– kémlész és kohász
– pénzverő és aranyváltó

A tanulóknak félévente vizsgát kellett tenniük, valamint évente egy záróvizsgát a főkamaragróf jelenlétében. Gyakorlati ismereteiket nem csak Selmecen, hanem Körmöcbányán és más környező településeken is megszerezhették.

Academia Montanistica (1762-1846)

1761/62 telén Johann Thaddaus Peithner, a csehországi bányászati és pénzverészeti hivatal levéltárosa részletes javaslatot nyújtott be a „mineralógiai tudományok” cseh királyságban történő bevezetéséről. A négy évfolyamos képzésre megfelelő előtanulmányokkal (filozófiai, jogi) rendelkezők jelentkezhettek volna. Az általa elképzelt oktatás elméleti jellegű és célú volt, helyszíne Prága (bányavidékektől távol). Peithner nem műszaki szakembereket kívánt képezni, hanem a bányászat fontosságát felismerő, hivatalnokokat, tisztviselőket. Javaslata pont akkor érkezett, amikor az udvar felismerte, hogy a bányászati-kohászati képzés reformra szorul, így rengeteg szakértőt bevonva, kellő körültekintéssel készítették elő a döntést.
Az uralkodó jelenlétében megtartott udvari kamarai tanácskozás – több szaktekintély részvételével – határozatot hozott, melyben elrendelték a selmecbányai Bergschola akadémiává alakítását Academia Montanistica néven, melynek célja bányász és kohász műszaki szak-emberek képzése egész birodalom számára. (A kohászati képzés a bányászati képzésen be folyik.) Mária Terézia 1762. október 22.-én a döntést saját kezűleg megerősíti. Innentől számíthatjuk az akadémiai szintű képzés megszületését, a bányászati akadémia megalapítását. (A selmecbányai elhelyezéssel az oktatás gyakorlati részét kívánták előtérbe helyezni, valamint szempontként felmerült az, is hogy Prágában a mulatozási lehetőségek túlságosan elvonnák a hallgatók figyelmét a tanulástól)
A tanterv lényege a következő: laborgyakorlatokkal egybekötött képzés, ahol a hallgatók kipróbálhatják a tanultakat. A hallgatók negyedévente vizsgáztak, és félévkor, valamint év végén fővizsgát tettek a főkamaragróf jelenlétben. A képzés továbbra is kétéves maradt, az oktatás nyilvános ingyenes volt, a beiratkozás feltétele korábbi egyetemi vagy „filozófiai” tanulmányok igazolása vagy ebbéli ismeretek bizonyítása a Bécsi Egyetem matematika professzoránál. A módszer olyan sikeresnek bizonyult, hogy az 1794-ben létrejött francia „műszaki egyetem” a selmecbányai oktatási rendszert vette alapul.

1763-ban nevezték ki az Akadémia első professzorát, Nichola Jacquin-t. Jacquin a Krecsmáry-házban berendezett előadóteremben és laboratóriumban kezdte meg az oktatást.
Mária Terézia, királyi határozatával 1770-ben jóváhagyta az Academia Montanistica három tanszékből álló szervezeti felépítését. A képzés 3 év emelkedett. Meg kell jegyezni, hogy már ekkor felhívták az oktatók figyelmét erdészeti tárgyak fontosságára.

A három tanszék és azok vezetői az akadémiai képzés beindulásának idején:

– matematika, mechanika, géptan (Nicholaus Poda)
– ásványtan, kémia, elméleti kohászat (Giovanni Scoppoli)
– gyakorlati bányászati tanszék (Christof Traugott Delius)

Az akadémia a főkamaragróf hivatalok keretében működött, igazgatója maga a főkamaragróf volt. A professzorok egyben a hivatal bányatanácsai is voltak
Az uralkodó 1807-ben elrendelte egy Erdészeti Tanintézet felállítását az Akadémia

Krecsmáry-házKrecsmáry-ház

keretein belül. A bányaműveléshez és kohászathoz elengedhetetlen nagy mennyiségű fa kitermelése erdőművelési ismeretekkel rendelkező szakemberek képzése is szükségessé tette. Ennek hatására 1808-ban elindítják az erdészeti képzést is. A létrejövő Erdészeti Tanintézet első professzora Heinrich David Wilckens lett, aki első előadását 1809 februárjában tartotta a teljes akadémiai hallgatóság, és az főbányagrófi hivatal valamennyi tagjának jelenlétben. Wilckens a Zsembery (Marschalkó)-házban rendezkedett be. Jól mutatja az erdészeti oktatás jelentőségét, hogy egész erdőségeket rendeltek Wilckens, és ez által az Erdészeti Tanintézet fennhatósága alá.
Az 1820-as évektől a tanév november 1-től kezdődött, szeptember október szünet volt. Az elméleti oktatást a hét első négy napján délelőttönként tartották, míg a gyakorlati foglalkozásokat délutánonként. A fennmaradó napokon voltak az üzembejárások. Ezzel adva gyakorlatias jelleget a képzésnek.

Berg- und Forstakademie (1846-1867)

Az 1830-as évek szakmai, tudományos és ipari követelményeinek már nem felelt meg az 1770 óta lényegében változatlan szervezeti keretek között működő szakemberképzés. A sors játéka, – de a változásokat nyilván meggyorsította – hogy néhány vezető professzor ebben az évtizedben esett ki; akadémiai oktatásból. A földtani és gépészeti oktatás korszerűsítése is szükségessé vált.
Habár az Akadémia professzorai mar 1838-ban kidolgoztak és felterjesztettek egy reformtervezetet, a Királyi Kamara csak nyolc év bizonytalanság után, 1846-ban szentesítette azt.
Az új működési rend mind az intézmény szervezetében, mind pedig az oktatás tartalmi vonatkozásaiban alapvető változásokat hozott.
Az Akadémia szervezetileg elkülönült a selmeci főbányagrófi hivataltól a továbbiakban nem annak egyik szervezeti egységeként működött, hanem önállóvá vált. Az összekötő kapocs ezután a főkamaragróf személye volt, aki egyszersmind az Akadémia igazgatói tisztét is betöltötte: ő volt a hat, bányatanácsosi ranggal kinevezett professzor alkotta akadémiai igazgatótanács elnöke. Az Akadémia felügyeleté közvetlenül a bécsi udvari kamara látta el.
Lényeges változás továbbá, hogy az 1808-tól a főkamaragrófi hivatal intézményeként működő erdészeti tanintézetet akadémiai rangra emelték, és az Akadémiához csatolták. 1846-tól kezdve tehát az Alma Mater hivatal neve: Berg- und Forstakademie (Bányászati és Erdészeti Akadémia).

Az Akadémia az 1848-49-es szabadságharc idején

Az Akadémia fejlődését az 1848/49-es forradalom és szabadságharc és az azt követő megtorlások állították meg, súlyos válságba sodorva tanintézetet.
A Felelős Magyar Minisztérium megalakulásával a hazai bányászat-kohászat irányítása a Magyar Pénzügyminisztérium feladata lett, s a megtermelt értékek fölhasználásáról a magyar kormány döntött. A bányászat és kohászat alapvető feladata a Magyar Honvédség felfegyverzése lett.
Az Akadémiát, mint a közjó célját szolgáló tanintézetet, a magyar Vallás- és Oktatás-ügyi Minisztérium alá rendelték, magyar állami intézményé nyilvánították. A hivatalos nyelv – mind a bányaigazgatásban, mind az oktatásban – a magyar lett.
Az Akadémia hallgatói a márciusi forradalom hatására testületileg beléptek a megalakuló selmeci nemzetőrségbe. A tanítás október 1-én megkezdődött, de magyar szakirodalom és magyar szaknyelv hiányában németül zajlott. November közepén 116 hallgató volt az Akadémián, de nyugodt tanulásra nem volt lehetőség. Mindenki a forradalom hevében égett. Sajnos ekkor került sor az első nemzetiségi villongásokra a hallgatóságon belül, melynek hatására a szláv és német származású hallgatók jelentős része elhagyta az Akadémiát. A Selmecbányán maradt magyar érzelmű hallgatók szinte valamennyien részt vettek a szabadságharcban. Decemberben a Strobl Alajos vezette akadémia tüzérség mentette meg a bányavidéket, de az oktatást be kellett szüntetni. Az akadémisták segítettek Debrecenbe költöztetni a körmöcbányai pénzverdét, valamint részben ők irányították azt a 400 felvidéki bányászt, akik a Buda körüli sáncokat emelték. Hazaszeretetük és helytállásuk mindannyiunk számára példa értékű.
A szabadságharc leverését követően már csak a magyar hallgatók tértek vissza Selmecre, a német hallgatók az ausztriai Leobenbe, a szláv ajkú hallgatók pedig a csehországi Pribramba költöztek, ahol számukra hasonló iskolát hoztak létre.
Mind a hallgatóság, mind a tanári kar létszáma erősen megfogyatkozott, az életében maradottak nagy részére börtön, száműzetés, kényszerbeszorozás várt. Az Akadémia újra az udvar irányítása alá került, léte forgott veszélyben, de nemzetközi hírneve, és évszázados hagyományai megóvták a pusztulástól. A nehéz évtized után az Akadémiára ismét felemelkedést várt.

Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémia
(1868-1904)

A Kiegyezés után az Akadémia újra magyar állami intézmény lett, valamint 1868-ban rendeletileg bevezették a magyar oktatási nyelvet, a rendelet azonban szaknyelv hiányában csak 1872-ben léphetett hatályba.

Az akadémia szervezetileg teljesen különvált a selmeci bánya- és kohóigazgatóságtól, vezetője az Akadémiai Tanács által, saját tanári karból választott igazgató lett. Változott a szervezeti felépítés és a szakok száma is. Tizenkét bányász és kohász tanszék, valamint 3 erdészeti tanszék kezdi meg ekkor működését. Az egy évszázada egységes, úgynevezett „bányász” képzés négy speciális szakra vált szét:

• Bányászati szak
• Fémkohászati szak
• Vaskohászati szak
• Gépészeti- Építészeti szak

Ezzel együtt az erdészképzés Erdészeti és Erdőmérnöki szakra tagolódott.

A kötelező tanrendet megszüntették, a tanszabadságokat azonban államvizsgákkal és szigorlatokkal kötötték össze, amire csak olyan hallgatókat bocsátottak, akik minden tárgyat teljesítettek és féléves vagy egy éves gyakorlaton vettek részt. 1876-ban az államvizsgát is rendszeresítették.

Az erdészeti képzés ekkor már teljes egészében magyarul folyt, de a bányász és kohász szakokon mindez megvalósíthatatlan volt, hiszen továbbra is hiányzott a magyar szaknyelv. Amit a nyelvújítók elvégeztek az irodalmi nyelv „korszerűsítésével”, azt a műszaki nyelv esetében az Akadémia oktatói vállalták magukra. A szaknyelv
megteremtésének vezéralakja Kerpely Antal volt 1877-ben megjelent Vaskohászattan című szakkönyvével. Habár ő csak egyike volt azoknak, akik ezt a munkát elvégezték, mégis őt tekintjük a magyar műszaki nyelv megteremtőjének. A műszaki szaknyelv megalkotásában óriási szerepet vállalt a professzorok közül Péch Antal és Farbaky István is.

Kerpely AntalKerpely Antal

Fontos történése még ennek az időszaknak, hogy több mint százötven esztendő, rengeteg költözés és bérelt épület után végre állandó akadémiai épületeket emeltek.
Elsőként az Erdészeti Palotát adták át 1892-ben, majd a Bányászati Palotát 1900-ban. A két épület mellé épült 1912-ben a Kémiai Palota, 1913-ban pedig a Vaskohászati anyagvizsgáló.

Az írás eredetije  a szentkoronaradio.com oldalról való.